Ifjú László

Óda a WC-hez

Itt ülök porcelán testeden,

oly vagy nekem, mint 

törékeny hattyú, fehér tünemény.

A reggeli magány örökkévalóságában

megáll az idő - a szív CSENDjéből

ihlet utazza át a végtelen teret.

Ötlet sarjad elmémben, csatornán trónolok -

dimenziókapu nyílik alfelemen keresztül.

"boldog az, aki Isten országának vendége"

- katarzisban tör ki az ige.

Beindult a szülés s elállt a lélekzetem...

Rég volt vacsora melege jár át ismét,

kakofónikus neszek jelzik útját,

figyelmesen fülel a kagyló... 

Locsolómból csörgedező patak hull

alá a mélybe: tavacska gyűlik a magaslaton.

Lábam közt a LÉT. Csak úgy bámulom.

Csokigolyók potyognak, akár a könny,

aranysárga lében fürdik barnaságom:

önmagam egy darabját adom neked...

Nap nap után csak neked szülök,

hogy hová viszed, hol neveled,

nem tudhatom. Kiléte rejtély, misztikum.

Lassan vége titkos kalandunknak. 

Fejem lehajlik és lecsüng a kezem. 

Papírba törlöm maradék énemet.

Egy utolsó pillantás s elválsz tőlem...

Vízesés robaja visz tova, habfürdőben tisztulsz,

végül elnyel Kharübdisz kavargó örvénye...

Aero Isten leheletéért nyúlok:

az alpesi légfrissítő finom 

szellője csiklandozza orromat.

Még egyszer hátrafordulok, rád kacsintok.

Lehet ma még találkozunk...

2015. szeptember 10.