Ifjú László

Nyáltenger

Hetykén feszít az aranyfényben fürdő, kacagó félhold;

a zongoralakk éj gyémántfény csillagocskákkal zsúfolt.

Tejúton vágtat a pegazus húzta göncölszekér:

rakománya égi manna, sok jót ígér!

Sziporkázik a csillagszóró üstökös,

adománya a világnak több mint üdvös.

Álmából lassan felkel a nap, glória övezi fejét;

babusgatja, tutujgatja csillagrendszerét.

Alatta elterül a végtelen marcipánfa liget,

a távolban trillázó ének igézet meg.

Mily tüneményes tündér, pillantása mosolygó.

Kikandikáló aranyfog, szeme üveggolyó...

Elvarázsolt, fejemben leszállt a lilaköd!

Finomságokat szimatolok, orron bök.

Butybutyburékoló vaníliás szökőkút, csokoládé vízesés;

a háttérben álomódát dalolászó madárkacsicsergés.

Ez nem akármilyen pitypirity és pütypürüty! Csingilingiling!

Angyalhajkristállyal futtatott tükrön visszhangzó lingilingicsing.

Plüss mezőn legel az egyszarvú. Kisfia, a parányi,

szivárványon táncoló, vattacukorhajú csillámpóni.

Büfije finom mályvacukor lehelet;

pukija bódító parfüm illat, mit szanaszéjjel ereget...

S a babakakija micsoda kincs! 

Harmatos aranyér, ilyen Hetedhétországban sincs!

Szívvirágból mézédes nektárt szürcsöl,

pillangó száll őreá, szegény riadtan prüszköl...

Lassan eljő a fátyolos pillanat,

mert torkán akad a cukorfalat.

Nem lő a szeme tovább reménysugarakat...

Siratja is a hárfáján játszó, ábrándruhájú angyal;

mennyből hulló csillámpor eső áztatja a földet: kopogó üvegasztal...

Ez a mese se tart örökkön örökké s még örökebb! Jól gyanítom.

Vége is a versikémnek, eláztatta papírom.

2015. május 2.

(Nem szeretem a tündibündi versikéket...Remélem érted az iróniát... :) )